Tegnap fejeztem be Péterfy-Novák Éva: Egyasszony című könyvét. Szerettem volna leírni a gondolataimat, de egyszerűen képtelen voltam rá. Teljesen letaglózott a könyv. Mottója találóbb nem is lehetne:
Aki nem félt elmondani, amiről mindenki hallgat
A szerző saját életét meséli el a könyvben. Önmarcangoló, kegyetlen őszinteséggel tárja fel magánélete legfájdalmasabb élményeit. Kertelés, mellébeszélés, önigazolás keresése nélkül. Kitárulkozó önvallomás, aminek véleményem szerint leginkább öngyógyítás, megbékélő elfogadás a célja.
Eleinte kissé zavart a könyv nyers, hideg stílusa, szarkasztikus humora, aztán nagyon megszerettem. Mert erről a témáról, hideg fejjel, bizonyos távolságból lehet csak őszintén írni, beszélni összeomlás nélkül.
A könyv elején egy naív, fiatal, bizonytalan lány a történet főszereplője, aki az évek alatt elszenvedett sérelmek, traumák hatására válik érett, erős asszonnyá. A bántalmazó férj és a mentálisan és testileg is súlyosan fogyatékos gyermek már külön-külön is hatalmas tratumát jelentenek. Együtt, nem is tudom, meddig lehet elviselni ezek terhét.
Megdöbbentő, ahogy az orvosok viszonyultak már a szüléshez is, szülés után pedig elképesztő, hogy milyen későn és mennyire lehetetlenül tájékoztatták az anyát a gyereke állapotáról.
Számomra nagyon megható, felemelő érzés, ahogy anyaként ehhez a halmozottan fogyatékos gyerekhez viszonyult a szerző. Mert bár az én gyermekem szerencsére makk egészséges, tudom, hogy minden anya a végsőkig elmegy, ha a gyermekéről van szó és bármilyen csekély a remény, akkor is remél. Nem adja fel, küzd, teszi a dolgát az utolsó lehelletéig.
mert még él bennem a halvány remény. A halvány, pislákoló remény, hogy egyszer csak fejlődni kezd, egyszer csak feltalálnak valami zseniális gyógyszert, vagy egyszerűen csak megszán a jóisten. De hiába várom, nem történik semmi. Semmi. /55.oldal/
Mivel Éva agresszív férjére sem támaszkodhatott, folyamatos önvád, bűntudat gyötörte a gyermeke miatt. Egy jól működő, egészséges kapcsolatra is nagy terhet ró egy fogyatékkal élő családtag, egyedül ennek a terheit cipelni pedig kegyetlen lehet.
az önvád, hogy vétettem a családom és a férjem ellen, mindig bennem motoszkál. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem produkáltam tökéletes utódot, és ezért, amíg élek, bűntudatom lesz, hiába beszélnek a lelkemre, és hiába szeretik kimondhatatlanul a lányomat. /59. oldal/
Számomra legcsodálatosabb, legfelemelőbb a könyvben, ahogy Éva szereti Zsuzsikát és ahogy beszél róla. Ahogy anyaként tud szeretni, az mindent elmond Róla. Bevallom, többször le kellett tennem a könyvet, mert sírtam és nem tudtam folytatni.
Egy szülő számára nincs nagyobb teher, mint elveszíteni a gyermekét. Ez a történet legfájdalmasabb pontja.
a boncmester megsimogat, hogy minden rendben lesz, aztán eltűnik a hatalmas, duplaszárnyú fehér ajtó mögött. Ott, a fehér ajtó mögött, ott van az én lányom. A legnagyobb kincsem ezen a világon.
A könyvből nem csak egy beteg gyermek elvesztésének tragédiáját nézhetjük végig, hanem egy bántalmazó kapcsolatot is. Csodálom, hogy volt ereje kilépni belőle Évának, mert sokan erre nem képesek. Szívós, kemény jelleme segítette ebben, különben nem szabadulhatott volna.
Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelmével.
A filmek sokszor happy end-el érnek véget. Az élet, nem produkál ilyen befejezést. És bár Éva ki tudott lépni rossz házasságából, tud beszélni Zsuzsikáról, számára megnyugvás, feloldozás, belenyugvás még mindig nincs. Szívfájdító történet ez egy anyáról, egy asszonyról, aki akarata ellenére kénytelen saját határait feszegetni. Erősnek lenni és minden alkalommal talpra állni, mikor padlóra küldi az élet. Tiszta szívből kívánok Neki feloldozást, megbékélést.
Összességében elmondhatom, hogy a könyv nagyon tetszett.
Értékelésem: 5/5
